Néha egészen hétköznapi pillanatok emlékeztetnek arra, milyen könnyű elveszíteni a kapcsolatot önmagunkkal és a jelennel.
Ma zártuk az utolsó modult, szépen süt a nap én pedig baracklekvárt főzök, miközben azon elmélkedek, hogy mit adott nekem az elmúlt időszak. Épp hatalmas filozofikus magasságokban járok, a TRE folyamatomat a betakarítás, lekvárbefőzés szimbolikus képén keresztül értelmezem, amikor is egy jól irányzott, gejzírként kitörő lekvárbuborék az ujjaimat elégetve emlékeztet arra, miért is fontos teljesen jelen lenni a pillanatban. Földelő az élmény.
Jelen lenni, magamhoz kapcsolódni… ízlelgetem.
Egyszerűen hangzik, mégis sokunk számára ez az egyik legnehezebb feladat.
Az élet természetes velejárói a költözés, a gyermekvállalás, a veszteségek, a munkahelyi terhek, a külföldre költözés vagy akár a hosszú ideig fennálló stressz, lassan, szinte észrevétlenül távolíthatnak el önmagunktól. Nem feltétlenül történik „nagy trauma”, van, hogy a sok apró megterhelés az, ami folyamatos készenléti állapotban tartja az idegrendszert.
Ilyenkor nehezebb megnyugodni, nehezebb szabályozni az érzelmeinket. Nehezebb valóban jelen lenni a saját életünkben. Jól aludni, jól kapcsolódni másokhoz és önmagunkhoz.
Pszichológusként ezt újra és újra látom a klienseim történeteiben is. A szavak, a megértés, az érzelmi munka, ami kihagyja a testet sok esetben nem elég. Előfordul, hogy megakad a folyamat, nem ér el bizonyos mélységekig, nem tud tartós változást hozni.
Ekkor kezdett egyre inkább érdekelni a TRE. Utána olvastam, kollégákkal beszélgettem akik ismerik, használják a módszert és elvégeztem az alapozó képzést.
Nem azért volt számomra fantasztikus élmény mert azt gondolnám, hogy ez mindenre megoldás lenne, vagy mindenkinek jó lenne. Nem ez volt az első módszer, amit kipróbáltam, de az első, amihez akkor azonnal kapcsolódni tudtam. Hirtelen megértettem mi történt a testemmel egy – egy teljesítményhelyzetben, vizsga előtt, a műtétek alatt vagy után vagy akár a szülésnél.
Aztán elkezdődött a gyakorlás. Az első élményeim nem voltak látványosak. Nem voltak katartikus felismerések, bár éreztem, hogy vannak pozitív változások. Energikusabb lettem, megfelelő mennyiségű folyadékot kezdtem inni, kevésbé volt beállva a nyakam, de mindemellett volt jónéhány kellemetlenség is. Sokszor fáztam, fájt a gyomrom és bizonytalan voltam. Meg kellett tanulnom kíváncsinak maradni akkor is, amikor elsőre nem azt kaptam, amit vártam.
A gyógyulás útja nem egyenes. Nem vezet lineárisan felfelé. Nem könnyű.
Mint ahogyan az V. Provider képzés indulása és útja sem az. 10 nő, akit 3 kísér. 10 hónapnyi önismeret, pedig nem is ez a célja. Velejárója csupán, de enélkül nem tudod megugrani lécet, hogy másokat kísérj. A módszer kiegészíti azt, ami eddig már a sajátom volt szakmailag és emberileg is. Szeretem benne, de egyben iszonyú nehéz is, hogy ne értelmezzük a folyamatot. Visszahív a testünkbe, bízik a test természetes öngyógyító folyamataiban. Ez a tapasztalatokon keresztül érkező hit lett az enyém is. Tanúi vagyunk annak, amit a test elmesél. Kísérünk. Teret adunk. Biztonságot. Megtartunk. Sokfélék vagyunk. Megtanít a tökéletesség elengedésére, a folyamatra, a megengedésre. Bizonyítja a kapcsolatok fontosságát, az idegrendszer szükségletét a kapcsolódásra.
Minden egyes gyakorlás egy pici állomás a feldolgozás felé. Csendes, kitartó, rétegről rétegre lebomló változás ez.
A tavaszi budapesti találkozónk és a szintén budapesti masterclass nekem fantasztikus megéléseket hozott. Olyan elképesztő a testünk, hogy még most is csak ámulok rajta. Aztán ezt a csomagot átvittem még egypár brainspotting ülésbe is, ami csak abban erősített meg, hogy milyen szépen tudnak módszerek, tudományterületek egymáshoz kapcsolódni, és mennyire fontos lenne ez a sokszínűség a gyógyítás / gyógyulás folyamataiban is.
Sokat adott a saját életembe is, de szakemberként is nagyon izgalmas útra léptem. Hálás vagyok magamnak a választásomért és a kitartásért, a csoporttársaknak a szeretetteljes jelenlétért, a kevésbé szép vagy éppen nehéz részeink és életszakaszaink felvállalásáért, a biztató szavakért, Annának a töretlen hitért és a megtartásért, a férjemnek pedig a türelemért és a támogatásért.
Zárásként pedig álljon itt 3 útravaló:
“Ha fáj, hagyd abba!”
“A Lidl is bezár 9-kor, neked sem kell mindig elérhetőnek lenned.”
A 3. pedig szabadfordításban: “Hé srácok, ne vegyétek magatokat olyan kibaszottul komolyan!” – utalva a játékosságra, a könnyedségre, a kapcsolódás, a nevetés fontosságára és arra a tényre, hogy az élet sokszínű. Azzal, hogy itt vagyunk, már egyszer túléltünk.
Ui.: a lekvár finom lett és az ujjam sem fáj már
Gellér Orsolya
Pszichológus, Brainspotting Practitioner, TRE® Provider (2026)
