Néha egészen hétköznapi pillanatok emlékeztetnek arra, milyen könnyű elveszíteni a kapcsolatot önmagunkkal és a jelennel. Ma zártuk az utolsó modult, szépen süt a nap én pedig baracklekvárt főzök, miközben azon elmélkedek, hogy mit adott nekem az elmúlt időszak. Épp hatalmas filozofikus magasságokban járok, a TRE folyamatomat a betakarítás, lekvárbefőzés szimbolikus
2020 tavaszán szakdolgozatot írtam a mentálhigiénés segítő szakon folytatott tanulmányaim lezárásaként, és mivel akkoriban már ismertem és rendszeresen gyakoroltam a TRE®-t, úgy gondoltam, hogy a módszer kutatással kísért ismertetése jó témát szolgáltat a dolgozathoz. Nagy lelkesedéssel vágtam bele a dolgozat megírásába, mert személyesen már nap mint nap tapasztaltam a TRE®
Télen kaptam a megkeresést, hogy van-e kedvem tartani a Feldmár Intézet nyári egyetemén TRE® workshopokat. Természetesen örömmel elvállaltam, főleg, hogy Andráshoz régi szálak fűznek. Egyrészt kamaszkoromban sokat jelentettek nekem az ő szabad gondolatai, kérdései, felvetései, majd az első művészeti csoportjaimat, pszichiátriai érintettséggel élőknek, az általa alapított alapítványnál kezdtem 2008-ban.
Függőségek, kényszeres viselkedés és hiperstimuláló tevékenységekbe való menekülés: a legtöbb traumatizált ember elsődleges válasza az őt ért megrázkódtatásra. Mindez egyfajta öntudatlan túlélési stratégia, melyhez az a vélt remény fűződik, hogy segít elnyomni, és a felszín alatt tartani az „elviselhetetlen érzéseket”.
Rendben vagy önmagaddal?
Teréz anya korunk betegségeként az összetartozás érzésének hiányát jelölte meg. Vágyunk a kapcsolódásra, miközben nem tartjuk arra érdemesnek magunkat. Néhány éve amerikai és európai buddhista tanítók, valamint pszichológusok szervezte előadáson azt a kérdést tették fel a Dalai Lámának, miként vélekedik a korunkban elhatalmasodó szégyenről és önutálatról.